Dr. Remes Péter
2018.10.23.
magyar űrrepülés
A titkos magyar űrkutatás dokumentumai 2. rész
Dr. Remes Péter ny. orvos ezredes, c. egyetemi docens
Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Repülő- és Űrorvosi Tanszék.
www.drremes.hu. ORCID: 0000-0003-1715-1705.
University of Szeged Faculty of General Medicine Department of Aviation and Space Medicine
1978. március 21-én sajtótájékoztatóra került sor a kecskeméti Repülőorvosi Vizsgáló és Kutatóintézetben (ROVKI). Az eseményen csak a meghívott megyei- és országos napilapok tudósítói vehettek részt. Az olvasókat arról szeretnénk tájékoztatni, hogyan választottuk ki a magyar űrhajósjelölteket – mondta megnyitójában Győrfi László ezredes, a HM sajtószóvivője. Reményi Gyula vezérőrnagy, a vezérkari főnök első helyettese pedig az Interkozmosz program helyzetéről adott tájékoztatót. Közölte azt is, hogy a magyar űrhajósjelöltek március 18-án elutaztak és megkezdték a felkészülést a Csillagvárosban.
Másnap a tudósítások meg is jelentek az újságokban, és az olvasók értesülhettek a készülő eseményről. Csak az újság cikkek címei variálódtak, a szöveg lényegében minden újságban azonos volt. Ahol a magyar űrhajós jelölteket kiválasztották. Sajtótájékoztató a ROVKI-ban. Űrhajós jelöltjeink. Lesz magyar űrhajós! – olvashattuk az újságokban.
Ma már tudhatjuk, hogy központilag szervezett eseményről volt szó. Korábban említettük, hogy a magyar űrkutatást az úgynevezett „háromezres” titkos kormányhatározatok szabályozták. Ezek figyelembe vették az akkori szocialista rendszer szerint az MSZMP PB ugyancsak titkos határozatait. Kocsis Piroska és Ólmosi Zoltán, a Magyar Országos Levéltár munkatársai gyűjtötték össze és hozták nyilvánosságra kitűnő munkájukban ezeket az űrkutatásra vonatkozó iratokat. Ide tartoznak az űrrepülés népszerűsítését szabályozó titkos iratok is.
Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága először 1978. december 5-én hozott egy „Szigorúan bizalmas” minősítésű határozatot a propaganda irányelveiről. Ennek a tizennégy oldalas, hat fejezetből álló melléklete a részletekbe menően ismertette (előírta) az újságírók számára a tudnivalókat. Például: „Az első magyar űrhajóst úgy mutassa be a propagandánk, hogy kitűnjön: gyermekkorától kezdve élenjáró volt a tanulásban és a munkában; szellemileg és fizikailag jól felkészült…” és így tovább. Ilyen világban éltünk. Mindez nem csak magyar jelenség volt. Elsősorban a nagyhatalmak, de ezen túlmenően szerte a világon mások is, felismerték az űrrepülések propaganda értékét. Emlékezetesek például az úgynevezett Ticker tape parádék, amikor konfetti esőben, diadalmenetben hajtottak végig az első amerikai űrhajósok New York sugárútjain. És ugyancsak sokan emlékeznek a szovjet űrhajósok Moszkvában, a Vörös téren rendezett győzelmi ünnepléseire. Igen, a nagyhatalmi politika a saját rendszer feljebbvalóságának bizonyítására igyekezett kihasználni minden űrsikert. Juríj Gagarin százados űrrepülésénél valójában egy ellenséges célra rávezethető, atomtöltet hordozására alkalmas interkontinentális ballisztikus rakétafegyver sikeres kipróbálásáról volt szó. A nagyhatalmak között zajló űrverseny jelentős sikere volt. Ennek megfelelően a szocialista országok újságai, köztük a korabeli Népszabadság című napilap is „A szovjet nép világraszóló diadala” fejléccel jelent meg, világgá kürtölve a szocialista rendszer fölényét. Ehhez hasonló módon az első amerikai űrhajós is az újságok címoldalára került. Alan Shepardot, a haditengerészet tisztjét, – aki valójában az ember által irányított Redstone atomtöltetű ballisztikus rakéta sikeres kipróbálásának részese volt – nagy nyilvánosság előtt maga J. F. Kennedy elnök fogadta és tüntette ki a Fehér Házban.
Az Interkozmosz űrrepülések propagandáját – köztük a miénket is – egységesen Moszkvából irányították és koordinálták. A magyar űrrepülés valós tudományos eredményeit és célját jól szervezett hírverés mögé rejtették és előtérbe helyezték annak propaganda értékét. 1977 decemberében részletes közleményben javasolták, hogyan „célszerű” (értsd: kell) eljárni. A tömegtájékoztatásban célszerű figyelembe venni – írták többek között–, hogy koordinátori csoportokat kell kijelölni, melyek feladata a közvélemény informálása. Vagyis a kijelölt koordinátori csoportok megkerülésével nem lehetett a közvéleményt tájékoztatni. Azt is előírták például, hogy mit mondjon „spontán” az űrhajós egy-egy fedélzeti TV-tudósítás alkalmával. Moszkvába el kellett juttatni 4-5 tudósítást egy-másfél oldalnyi terjedelemben, „amit az illető ország űrhajós kutatója elmondhat”. Vagyis egy kézben tartották a propagandát és korlátoztak minden egyéni kezdeményezést. Az Interkozmosz űrrepülések katonai jellegére még közvetett utalást sem volt szabad tenni. A nyilvánosság számára a világűr békés meghódítását, általában a tudományos kísérleteket és a szocialista világrendszer fölényét kellett hangsúlyozni. Mindez persze részben igaz is volt. Az Interkozmosz program a világ legnagyobb sikeres űrvállalkozása volt, a nemzetközi összefogás pedig jelentős tudományos eredményeket hozott, bár ezek egy részét nem volt szabad publikálni. Az is tény, hogy a nyugati világ a katonai űrrepülések területén a nemzetközi tudományos integrációban rejlő lehetőségeket csak később ismerte fel.
Hiába volt a szigorú szabályozás, néha még így is porszem került a gépezetbe. Szűrös Mátyás moszkvai magyar nagykövet 1978. december 12-én kelt „Szigorúan titkos” minősítésű jelentésében olvasható például, hogy „az NDK-szovjet űrpáros felbocsátásakor az NDK-s bemondó váratlanul azt javasolta, hogy interjút készít Hoffman és Usztyinov honvédelmi miniszterekkel. A szovjet elvtársak ellenezték ezt a rögtönzést, mert az ilyen dolgot jóvá kell hagyatni, ezen kívül az ilyen interjú az űrrepülés katonai jellegét húzta volna alá.”
Emlékezetes maradt Farkas Bertalan néhány elszólása miatti bonyodalom is. Az egyik esetben az történt, hogy az űrrepülés befejezése után a leszálláshoz készülődve ki kellett, hogy próbálják, működnek-e a fékező hajtóművek. Azonban V. Kubaszov hiába nyomta meg a hajtómű indítógombját, az nem kapcsolt be. Nagy zavar támadt a fedélzeten és az földi irányításban is, hiszen fékező hajtómű nélkül nem lehet leszállni. Még élénken élt a CUP (Űrrepülések Irányító Központja) munkatársai emlékezetében az előző bolgár űrrepülés kudarca, amikor ugyancsak a hajtómű hibásodott meg, és ami akkor csaknem katasztrófával végződött. Újra kellett tervezni a hajtóművet. És tessék! Most ez a hajtómű sem akar beindulni!
A magyar űrrepülés idején a CUP-ban teljesítettem szolgálatot és a repülésirányító pultról módom volt hangfelvételeket készíteni. Hallgassunk bele „élőben”, hogyan is zajlottak az események!
– Zarja! (a Föld hívójele volt), hallották a jelentésemet?
– Igen, hallottuk. Folytassák a SZOUD tesztet (a Szojuz-35 orientációs- és irányító rendszerének ellenőrzése), majd próbálják újra működtetni a főhajtóművet!
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte Kubaszov.
– Várják meg a következő szeánszot, kielemezzük a telemetriás adatokat, addig ebédeljenek meg! – volt a repülésirányító parancsa. Az űrhajósok azonban ebédelés helyett a lehetséges kiutat fontolgatták. Lefékezhették volna magát az űrállomást is, de ebben az esetben a méregdrága Szaljut-6 a légkörben elégett volna. Mentő űrhajót is indíthattak volna értük. Volt ilyen Bajkonurban. Ennek előkészítése azonban heteket vett volna igénybe, és addig fenn kellett volna maradniuk az űrben. Ezt nem is vették volna rossz néven.
– Hallgass ide Berci! Ha egy mentő űrhajót kell kivárnunk, akkor kinéz nekünk még egy űrhónap itt négyesben. Nem is lenne rossz! Egyetértesz? – kérdezte Kubaszov.
A következő körben kapcsolatba lépett velük A. Jeliszejev repülésvezető.
– Orionok! (Orion-1 volt V. Kubaszov, Orion-2 pedig Farkas B. hívójele). A hajtóművel kapcsolatban az utasítás szerint, az adott pillanatban néhány jel egyidejűleg lett megadva, márpedig a kézi orientáció és a stabilizációs blokk egyidejű bekapcsolása nem megy! Vagy az egyik, vagy a másik! Az ördög vigye! Erre gondolhattunk volna!
– Mennyi ideig tartotta az ujját a gombon? Kevesebb, mint egy másodpercig?
– Lehetséges.
– Legközelebb az indítógombot lenyomva kell tartani mindaddig, amíg be nem indul a hajtómű!
Elrendelték, hogy a módosított SZOUD tesztet először a Dnyeper hívójelű alapszemélyzetet (V. Rjumin és L. Popov) hajtsa végre a Szojuz-36-on. A hajtóművet öt másodpercig működtették, majd kikapcsolták. Minden rendben volt. Most Kubaszovék következtek a Szojuz-35-ön, de addig még egy fordulatot várni kellett. A CUP-ban az izgalmas várakozás során lassan telt az idő, de eltelt, és végre engedélyt kaptak a teszt elvégzésére. A giroszkópokat előkészítették, Kubaszov megnyomta a gombot, nyomva tartotta, tartotta… és a hajtómű beindult! Öt másodpercig működtette ő is, majd kikapcsolta. A pultoknál fellélegeztünk.
– Zarja! Itt Orion, a hajtómű öt másodpercig működött, észrevétel nincs! – mindenki örült, bár később ebből komoly gondok adódtak. Farkas Bertalan ugyanis a sikeres leszállás örömteli pillanataiban egy riporteri kérdésre elkottyantotta, hogy a hajtóművet csak harmadjára sikerült bekapcsolni. Ezt pedig nem kellett volna, hiszen zajlott a hidegháború, a hadrafoghatósággal és az űrtechnika működésével kapcsolatos minden rendellenesség katonai titoknak számított keleten is, és nyugaton is.
Az erről szóló tv riport annak módja szerint hazakerült, megvágták, adásra előkészítették, hogy az embargó megszűntével adásba kerülhessen. Ez a hírzárlat a magyar űrrepülés idején két órás várakozást jelentett, ennyi idő volt szükséges a közvélemény tájékoztatására szolgáló anyagok átvizsgálására abból a szempontból, hogy megfelelnek-e az előírásoknak, tartalmaznak-e valamilyen államtitkot?
Vértessy Sándor tv riporter ült egyenes adásban a kamera előtt éppen, amikor a fülére mondták, hogy az előkészített anyag nem kerülhet adásba. Az adást a „híres” piros gombbal megszakították, kitették a műszaki hibajelzést, majd a sorok rendezése után stúdióbeszélgetés következett az űrszakértőkkel. Domján Dénes főszerkesztő vezetésével a Moszkvában dolgozó ártatlan tv-sek később elmondták, hogy soha nem tudták pontosan, hogy mi a titok és mi nem, így a leszállás helyszíni riportjait is gyanútlanul készítették elő adásba. Jól működött viszont a cenzúra. Észlelték, hogy a tv riportban az űrhajó műszaki hibájáról van szó. Mire azonban Baj Attila, az Interkozmosz Tanács titkára az MSZMP-irodaházából, köznapi nevén a „Fehér házból” (ma az Országgyűlés Irodaháza) betelefonált a tv-be – ahol Kollányi Ágoston tudományos főszerkesztő rostokolt éppen a piros telefonnál – hogy az anyag nem mehet adásba –, már késő volt kivenni a titkos anyagot, így nem maradt más hátra, mint a piros gomb.
A leszállásról a rádióban Csák Elemér tudósított, ott nem voltak embargós anyagok, az simán adásba kerülhetett. Hiába tudta már mindenki, hogy Farkasék sikeresen leszálltak, Vértessy csak az engedély megérkezése után olvashatta be a helyszíni riport helyett a TASZSZ közleményét a sikeres földet érésről. Ezt is úgy, hogy előzőleg még elolvasni sem volt alkalma, hiszen élő adásban nyomták a papírt a kezébe.
Az MSZMP KB „Szigorúan titkos” minősítésű határozata szerint az Agitációs és Propaganda Osztály közvetlenül koordinálta a televízió, rádió és a napilapok, valamint a filmhíradó tevékenységét. A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala pedig a megyei lapok, képeslapok és folyóiratok munkáját orientálta. Ebben a rendszerben a magyar Interkozmosz Tanács feladata volt az űrrepülés tudósításában résztvevő újságírók anyagainak szaklektorálása és egy szakértői bizottság felállítása. A szaklektorok az előbb említett Fehér házban tartottak ügyeletet, és szakmai szempontból ellenőrizték az anyagokat. Ide volt beosztva kollégám, Dr. Bognár László orvos őrnagy is. Moszkvából telefonon tartottuk a kapcsolatot. A CUP pultjainál minden szektorban volt egy telefonkagyló és a panelen egy tárcsázó, aminek a segítségével korlátlanul lehetett a világ bármely pontjára telefonálni. Üres óráinkban ezt gyakran ki is használtuk, és telefon-betyárkodtunk, mint a gyerekek. Kedvenc időtöltésünk volt például felhívni a világ távoli pontján hajózó egyik-másik műholdkövető és átjátszó állomásul szolgáló óceánjárót, és megkérdezni mi lesz vacsorára a tiszti étkezdében? Természetesen komoly dolgokra is használtuk ezt a csodálatos híradó rendszert. Bognár doktorral megállapodtunk abban, hogy mivel otthon az embargó miatt, csak kétórás késéssel értesülhetnek az eseményekről – semmi vész! – én élőben számolhatok be a pultunkról az itteni izgalmakról, ő pedig első kézből tájékoztathat az otthoni reakciókról. Ment is simán minden a start pillanatáig. Azon nyomban elnémultak a pultról kimenő vonalak. Hiába rohantunk a szovjet összekötőhöz, hogy elromlott a telefon, hűvös mosollyal nyugtázta, és mondta, hogy „köszönöm, tudom”! Kolosszális tervünk az embargó miatt ilyenképpen egy csapásra kútba esett.
A hajtómű mizéria miatt érdemes belehallgatnunk a további leszállási manőverek rádiólevelezéseibe is. Jól érzékelhető volt, amint az Űrrepülések Irányító Központjában egyre nőtt a feszültség, 123. fordulat, 14 óra 42 perckor szeánsz, és szétválás! Vajon sikerülni fog? Ebben senki nem lehetett biztos.
–Zarja! Ellenőriztük a hermetizációt! – jelentették az Orionok.
– Úgy értettük, hogy hermetikus önöknél az átjáró?
– Igen, hermetikus.
– Jegyezzék fel a szétválás idejét! Szétválás 14 óra 47 perc 00 másodperckor!
– Felírtam! Kérem az egyeztetés idejét!
– Rendben, időegyeztetés! – közölte az operátor.
– Orionok! – kapcsolódott a beszélgetésbe Jeliszejev. A következő szeánsz idején már az orvosi érzékelőkkel felszerelt övvel, szkafanderben repüljenek! Ismét ellenőrizzék a hermetizációt! Rendben?
– Rendben!
Eljött a következő szeánsz ideje. Űrhajósaink már beöltözve, a leszállóegységben voltak.
– Föld! Ellenőriztük a hermetizációt, minden rendben!
– Kérek engedélyt a szétválásra!
– Egy pillanat! Szétválás a megadott időben 14 óra 47 perc 00 másodperckor!
– Levettem a szétválást blokkolót – jelentette Farkas.
– Van önöknél kép a tv-képernyőn? – kérdezte a Föld.
– Televíziós kamera bekapcsolva, kép van – jelentette Kubaszov.
– Levettük a szétválást blokkolót a Szaljut oldaláról. Ég a „szétválás engedélyezve” lámpa! – jelentette Rjumin.
– Vettem! – válaszolt a Föld – 30 másodperc a szétválásig.
– V. Kubaszov számolni kezdett: tíz, kilenc... négy, három, kettő, egy, nulla! Kiadtam a „rassztikovka” (szétválás) parancsot!
– Kigyulladt a „zahvat” (elfogás) lámpa – jelentette Farkas.
A „rassztikovka”, vagyis a szétválás a 123. fordulatban történt meg. V. Kubaszov igencsak aggódott, ami az élettani mutatóin is meglátszott, pulzusa 90 volt percenként, légzésszáma pedig 20. A magasabb értékek a feszültség rovására voltak írhatók. Farkas B. ekkor nyugodtabb volt, pulzusa 75, légzése pedig 17 volt percenként.
Leszállással kapcsolatos volt Farkas Bertalan egy másik elszólása is. Megkérdezték tőle, milyen érzés volt a földet érés. Röviden válaszol, amit szalonképesen úgy lehetne mondani, hogy jól „odacsaptuk” magunkat! Ez a tudósításban már úgy szerepelt, hogy meghibásodtak és nem működtek a puha leszállást biztosító földközeli fékező rakéták, és az űrhajósok rövid időre igen nagy túlterhelésnek voltak kitéve. Lett is belőle kalamajka! Hiszen ilyet sem szabad világgá kürtölni! A szovjet űrhajó nem hibásodik meg!
Megint csak érdemes belehallgatni a leszállás izgalmas rádiólevelezésébe.
– A leszállási program bekapcsolása 16 óra 14 perc 33 másodperckor! A hajtómű bekapcsolása 17 óra 16 perc 23 másodperckor. A fékezőhajtómű működési ideje 179 másodperc! A leszálló egység leválása 17 óra 37 perc 50 másodperckor. A leszállási rezsim jó minőségű!– sorolta az operátor az adatokat. Vagyis a leszállás profilját a felhajtóerő fogja vezérelni, így kisebb G-terhelés várható, mint az úgynevezett ballisztikus leszállás esetén. Volt még idejük, ebédelniük kellett volna a szkafandereik zsebébe helyezett tubusokból, de nem volt étvágyuk. Csak egy kávét ittak. 16 óra 00 perckor V. Kubaszov bekapcsolta a vertikális infravörös érzékelőt, ennek segítségével tudta az űrhajót a megfelelő irányba beállítani a fékezéshez. Azonnal működni kezdtek az orientációs hajtóművek, a kabinban nem rögzített tárgyak a levegőben lassan kúszni kezdtek az egyik irányba. Az űrhajó a lassú fordulat után „irányra állt”, az infravörös műszer képernyőjén ellenőrizték a megfelelő helyzetet. Ezután kézi irányítással forgatták meg az űrhajójukat a vertikális tengelye körül. Néhány perc alatt sikerül az orientációs manővereket végrehajtaniuk.
16 óra 10 perckor parancsot kaptak a szkafanderek „felfúvására”. Felvették a kesztyűket, lecsukták a sisakrostélyokat. Kubaszov túlnyomása két tized atmoszféra, Farkasé nulla! Mi történt? Berci szkafandere megsérült? Nem hermetikus?
– Berci! Ellenőrizd a sisakrostélyodat! – kiabálta Kubaszov.
– Ellenőriztem, minden rendben! – jelentette Farkas.
– Akkor ellenőrizd a kesztyűk csatlakozását!
– Igen! A jobb kesztyűmet rosszul zártam be!
– Közlöm a leszállási körzet meteorológiai adatait! – hangzott fel ismét az operátor hangja. Felhőzet 8 ball, felhőalap hatezer méter fölött, látás 12 km felett, szél nyugati, sebessége 6 méter másodpercenként, légnyomás 735 Hgmm. A helyszín félsivatagi, többnyire sima, jelentéktelen, lankás kiemelkedésekkel, melyek lejtőszöge 5 fok alatti. A tengerszint feletti átlagos magasság 350 méter, ritkás bokros terep, lakott település nincs. A főernyő tető lerobbantása 17 óra 52 perc 40 másodperckor, a főernyő belobbanása 17 óra 52 perc 56 másodperckor.
– Orionok! – vette át a szót Jeliszejev – A leszállási körülmények jók, önöket figyelni fogják, a hőmérséklet 22 C fok.
– Akárcsak nálunk – mondta izgatottan Kubaszov.
– Kérésünk, hogy a leszállás idején szakadatlanul jelentsenek részletesen mindenről, ami a fedélzeten történik. Az ejtőernyőzés alatt lépjenek kapcsolatba a helikopterekkel. Lesz átjátszás. Tehát abban az időben, amit megadtak önöknek, de ne felejtsék, hogy ez csak névleges leszállási pálya!
– Akkor az izguljon, aki kiszámította! – tört elő Kubaszovból.
– A kutató-mentő szolgálat minden egysége a helyszínen van! – igyekezett Jeliszejev nyugtatni az Orionokat.
– Dnyeperek! Mindent, amit hallanak, közöljék velem! Az alapvető kapcsolat önökön keresztül lesz!
– Értettem! – válaszolt Rjumin a Szaljut-6 fedélzetéről.
– Azonnal repülünk az árnyékba!
– Nos, derék fiúk vagytok!
Következett a 125. fordulat, manőverek a leszálláshoz, az irányított leszállás, az ejtőernyőzés, és a földet érés. Bár a korábban rakoncátlankodó fékező hajtómű jól működött, V. Kubaszov feszültsége ismét megnőtt. Pulzusa 93-ra, légzése pedig 21-re emelkedett. Ekkor már Farkas pulzusszáma is 82-re, légzésszáma pedig neki is 21-re nőtt. CUP-ban lélegzet visszafojtva figyeltük a nagy monitort. Egymásután gyulladtak ki a tablók: fékezés Amerika és Afrika között... rendben... szétválasztás Egyiptom fölött... rendben... légkörbe érkezés Szíria fölött... rendben... de rádiócsönd van... semmi nem hallatszik, csak sistergés... élnek még?... Orionok! hogy hallanak?... Orionok! hogy hallanak? – ismételgette szakadatlanul az operátor már századszor. Úgy tűnt, nagyon lassan telnek a percek. Végül a plazmaállapot megszűntével helyreállt a rádiókapcsolat, az Orionok éltek, közérzetük jó volt. A leszállás körzetéből a kutató-mentő szolgálatok sorra bejelentkeztek, látták a hatalmas ejtőernyőn ereszkedő űrhajót, szakadatlanul rádiókapcsolatban voltak a fiúkkal. Fellélegeztünk.
A Magyar Televízió tudósítója a leszállás helyszínén Farkas József riporter volt. A tévésekre és rádiósokra vonatkozó előírásokat Birnbauer József, a moszkvai magyar nagykövetség munkatársa jelentette Budapestre annakidején egy „Szigorúan titkos” minősítésű „Tájékoztató” alapján. Ebben arról olvashatunk, hogy a Szovjet Televízió és Rádió Állami Bizottságának Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya mi mindent tartana „célszerűnek”. Például: „A televízió öt és a rádió is öt bemondót küldjön ki. A televízió munkatársainak feladatai: 1. A Pultnál dolgozó bemondó. Egészséges, nagy teherbírású, oroszul jól beszélő, a moszkvai viszonyokat jól ismerő, a szovjet televíziósok bizalmát élvező személy legyen. A Pultnál dolgozó tv-bemondó mindenben hallgasson szovjet kollégájára, kövesse annak utasításait, tartózkodjon a rögtönzésektől.” És így tovább oldalakon keresztül. Mivel Farkas József épp ilyen tévés volt, így ő közvetíthetett Bajkonurból.
Hiába voltak azonban a szigorú előírások, a magyar tudósítók ereiben igazi újságírói vér csordogált, – ahogy ma mondanánk – a helyükön kezelték a megkötöttségeket. Amint lehetett és ahol lehetett, jóízű iróniával fűszerezve számoltak be az eseményekről. A tv-ben leadott „hivatalos” helyszíni tudósítása mellett tehát érdemes felidézni Farkas József kalandjait a leszállással kapcsolatban úgy, ahogy az annakidején nem kerülhetett nyilvánosságra.
„Mentünk az ismeretlen nevű helyre, onnan repültünk át helikopterrel Dzseszkazganba, ha jól emlékszem. Lényeg az, hogy a leszállás Dzseszkazgan térségében volt, ami szigorúan zárt város volt megint. Ott először is volt egy barátsági nagygyűlés, mert ilyenkor a leszállásnál kell egy barátsági nagygyűlés. Meg is tartották, nagyon helyesek voltak. Örültünk a két nép barátságának, és kifejeztük, hogy reméljük hamarosan véget ér az űrkaland. Majd fölszálltunk a helikopterekre és elindultunk oda, ahova a leszállásnak történnie kell. Voltunk vagy 12 helikopterrel legalább. És ott „ácsorogtunk” a levegőben egy olyan kilométer magasságban. A helikopterek forogtak jobbra-balra egy helyben. Mi a túró van, most mire várunk? És akkor kiderült Berciék már szállnak lefele, és azt mondták a helikopter parancsnoknak gondolom az oroszok, hogy aki először észreveszi őket, hogy jönnek, az valami kozmikus ajándékot fog kapni. Erre az össze helikopter parancsnok forgatta a helikopterét, és mindannyian rosszul lettünk természetesen. Na, végül is az egész helikopter csapat, mint egy farkascsorda elindult egy irányba. Mire odaértünk, ahol leszálltak, láttuk a földön a kapszulát és a kinyúlt ejtőernyőt mellette. Először két helikopterből a mentőegység szaladt oda, nekünk várni kellett. Aztán mi is odaszaladtunk. Akkor már kihúzták a leszállóegységből a fiúkat. Én annyit tudtam elérni, hogy odamentem, és megtapogattam a kabint, ami még meleg volt a leszállás után, Berciék akkor írták rá, hogy hála és köszönet, meg efféléket. Berci nagyon örült természetesen, hogy fiatalemberként túl van a nagy kalandon. Elkezdett ugrálni, és megszédült... Valamelyik orvos odanyomott valamit az orra alá és akkor magához tért. Utána már nem volt ilyen virgonc, leült szépen és kivárta, hogy amit mondtak neki, azt csinálja. Fölrámolták őket az autóra, helikopterre, és vitték valahova őket a reptérre, be egy Tu-134-esbe, mi is visszarepültünk Leninszkbe. Ott ők is leszálltak, miközben megérkezett a fontos hír, hogy megkapták a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Azt a csalafinta kérdést tettem fel, hogy örül-e ennek? Örült! Kubaszov is, akinek már nem az első volt.”